Figyelj!

Parádfürdőn egy nyári táborban fiatal diákok egy kis csapatát feltűnően nyitott, laza tréner vezette. Viselkedése a déli országok görcsnélküli, kifejező kommunikációjára emlékeztetett. Balog János a Madách Színház színésze beszél a nyitott kommunikációról.

fotó: Bocskai István
fotó: Bocskai István

108: Mi az, amivel a mindennapjaidban foglalkozol?
Balog János: Színész vagyok. Bár operett-musical szakon végeztem, többségében színházi darabokban játszom. Gyerekeknek tanítok színészmesterséget, de amit csinálok talán közelebb áll a tréninghez. Alapvetően arra tanítom a gyerekeket, hogy figyeljenek oda egymásra. Először próbálják meg magukat megismerni, majd a társaikat. A környezetüket. Az a jó, ha a kettő együtt van: saját magára és a másikra is irányuló koncentrált figyelem. Lássák meg a másikban, mi a jó benne. Ez nem könnyű. A gondolkodás mechanizmusát megváltoztatni nagyon nehéz dolog.

A színházakban manapság mindenki csak magára figyel, a társaira nem, én ennek nagyon ellene vagyok. Nyilván, ha valami rossz történik – akár a színpadon –, egymagamban nem tudok mit csinálni, segítségre lesz szükségem. Én hiszek abban, hogy a koncentrált erő mindig megsokszorozódik. Ha az egyik ember figyel a másikra, és meghallja az igazán fontos dolgokat a másikból, az már nagy dolog. Muszáj odafigyelnünk egymásra és együtt dolgoznunk. Valamelyik nap láttam, amikor a hangyák átköltöztették a petéiket az egyik helyről a másikra. Két sor volt: egy, ami megy, és egy, ami jön. Ez az összehangolt csapatmunka teljesen lenyűgözött.

108: Nekem az szűrődött le arról a foglalkozásról, aminek véletlenül tanúja voltam, hogy amit a fiatalokkal csináltok, az kommunikációs készségfejlesztés, konfliktuskezelés, együttműködés, nyitottságra való nevelés.
Balog János: Igen, ez az, amit csinálunk. Még csak kommunikálnunk sem kell végig. Van egy időszak, amikor nekem kell irányítanom, de van, amikor hátra kell lépnem, és hagynom kell, hogy ők hadd jöjjenek rá a dolgokra. Vannak olyan játékok, amit eleve ők kezdenek el. Döntsék el ők, hogy mit akarnak csinálni, és én alárendelem magam annak a feladatnak, amit ők kitalálnak. Mert az megint jó dolog, figyelni őket… izgalmas.

108: Szerinted milyen a jó kommunikáció?
Balog János: Fogalmam nincsen. Fogalmam nincsen…(közben nevet) De alapvetően azt gondolom, hogy az embernek nagyon sokat kell hallgatnia. Fogja be a száját, és hallgasson. Majd amikor minden információt begyűjtött, akkor próbálja meg azokat a fejében valamilyen rendszerbe tenni, és csak azt elmondani, ami a legfontosabb. Vagy ami jó irányba visz. Feleslegesen minek?

108: Néha úgy tűnik, mintha az ember azért beszélne, hogy igazolja a saját létét.
Balog János: Vannak ilyen barátaim… Azt szoktam mondani: hallgass már el! Csak figyelj. Ha figyelsz, azzal sokkal többet tanulsz meg, mintha nem figyelsz. Ha csak beszélsz, akkor azzal vagy elfoglalva, hogy Te mit mondasz. Nem kell mindenáron beszélni. Ha az ember nem elég szenzibilis, akkor nem veszi észre, hogy a másik már marhára unja. A jó kommunikáció talán ez: merni kérdezni, és merni válaszolni dolgokra.

108: Vajon mi okozza a legtöbb konfliktust a hétköznapokban?
Balog János: Talán az anyagi kérdés okozza a legtöbb konfliktust. Mennyit keres, mire kell kiadnia a pénzt, miért csak ennyi van, neki miért van annyi… Persze, minden családban van ilyen, nálunk is. Én mindig azt mondom a feleségemnek: most mit aggódsz? Majd minden megoldódik. A hétköznapokban a legnagyobb probléma az, hogy az emberek attól félnek, hogy nem lesz pénzük. De ha attól félsz, hogy nem lesz pénzed: nem is lesz! Tényleg nem lesz! Viszont ha azt mondom, hogy nem aggódok, mert úgyis lesz – milyen érdekes: lesz! Persze nem vagyok álszent, természetesen én is jövök dolgozni, azért jövök, hogy pénzt keressek, ettől függetlenül azért máshogy gondolkodom egy kicsit, mint hat évvel ezelőtt. Megtalálom a munkámban a jót, a szépet, a pozitív dolgokat. Persze, ki kell fizetni a számlákat, a csekket, ma ez a világ az anyagiasságról szól.

Másodsorban pedig az, hogy elfelejtünk nézni. Elfelejtjük megnézni, hogy milyen szép az utca, mikor leesett az eső, és megsüti a nap, vagy amikor reggel fölébred a gyerekem mellettem, mosolyogva átölel, és ad egy puszit. Ezeket elfelejtik az emberek. Annyira a munkára, csak a munkára, a munkára koncentrálnak, hogy elfelejtik azt, hogy milyen gyönyörű dolgok vannak a hétköznapokban. Ezek picit jóváteszik azt a sok rosszat, amit kapunk. Az az egy pici törli az összes rosszat.

108: A tanításra visszatérve: olvastam, hogy egy idős újságíró azt mondta: „amikor fiatal voltam, akkor annak örültem, ha találtam olyan cikkeket, aminél én jobban írok. Ma annak örülök, ha találok jobbat a magam írásánál”. Valahogy így adja át a mester a helyet…
Balog János: Helyes! Ha valaki valamiben jó, akkor az emberek egyrészt megtalálják őt, másrészt kikérik a véleményét. És ez így működik! Menj, csináld, és ha szükséged van segítségre, szólj! Nyilván, ha az én tanítványaim közül valaki jön, és a Madáchban átveszi a helyemet: hát vegye át! Igen, át kell engedni a következő nemzedéknek a helyet! Magyarországon ez még nem dívik, de majd fog… bízom benne, hogy fog. Hogyne lehetne valaki jobb tőlem!

108: A temperamentumod, a mentalitásod a délies „lazaságot” idézi.
Balog János: Mikor Olaszországban, Rómában voltam, úgy éreztem: hazajöttem. Az emberek kedvesek, mosolyognak. Vannak Magyarországon emberek, akik inkább kimértek, hidegek: én nem szeretek ilyen lenni. Közvetlen embernek tartom magam.
Amikor egy ismeretlen helyre megyek, szeretek először figyelni. Figyelni, figyelni, figyelni, és a kellő időben jól hozzászólni. Ha kell.

Igen, a diákok is azt látják, hogy én egy laza fiú, egy laza ember vagyok, de tudják nagyon jól, hogy mit követelek tőlük. Az a baj, hogy az emberek „viselkednek”. Egyszerűen megőrjít, amikor azt látom, hogy az emberek 99 %-a „viselkedik”.

Én azt gondolom, hogy a viselkedési norma egy hülyeség. Azt megtanítani egy gyereknek, hogy mi az a viselkedés, ami normális… mihez képest normális? Az a baj, hogy ezekkel a viselkedési normákkal próbálunk konvenciókat építgetni, aminek aztán végképp semmi értelme nincsen. Mintákat kell adni! A gyerek rá fog arra jönni, hogy mire van szüksége, és mire nincs szüksége. Az együttélés szabályait nyilván meg kell tanulni, mert nagyon nehéz, ha mindenki a saját szabályai szerint él. De én nem vagyok annak a híve, hogy bizonyos normákat meg kell tanítani a gyerekeknek, mert egyébként nem lesznek jó emberek. Hogy ezt így kell, azt úgy kell… már annyiszor bebizonyították, hogy ez nem működik.

108: Fiatalokat, leendő színészeket tanítasz. Ez azért van, mert te is színész vagy, vagy pedig azért, mert a színészeknek nagyobb szükségük van az efféle tudásra?
Balog János: Ezek a gyerekek nem biztos, hogy színészek akarnak lenni. Többségükben azért jönnek, hogy nyitottabbá váljanak. Én nem vagyok pszichológus, de annyi empátiám azért van, hogy megérezzem, ki miért jön oda. Egy szorongó ember nyilván azért jön, hogy egy kicsit kinyíljon. Ha már eleve szembetalálkozik azzal a problémával, hogy ő szorong, és eljön egy olyan iskolába, ahol ez egy kicsit oldódik, vagy bátrabb lesz, és ha csak annyiban tudtam segíteni, hogy nyitottabbá vált, vagy talált barátokat, akkor az már megérte a fáradságot.

Azt hiszem, ez egy képességfejlesztő iskola. A gyerekeket élni kell megtanítani. Arra, hogyan álljanak hozzá másokhoz, hogyan viszonyuljanak a világhoz – megint az emberközpontúságra tértünk vissza, hiszen ez az egész erről szól… – Nem színészeket képzünk, de ha mégis van közöttük olyan, akiből jó színész lesz, akkor persze örülök neki.

Én soha senkit nem kecsegtetek azzal, hogy jó színész lesz belőle. De azt mondhatom, hogy bizonyos területeken oldódik, anélkül hogy észrevenné. Nyitottabbá, sokkal bátrabbá fog válni. Az iskolában sokkal jobban fog teljesíteni, mert a koncentrálóképességét megemeljük, sokkal inkább tud majd összpontosítani.

108: Milyen tudást tartasz inkább fontosnak? Azt, amit megtanulsz egy arra érdemes embertől, vagy amit önállóan sajátítasz el?
Balog János: Talán inkább az utóbbi. Én sem akarom, hogy a gyerek engem utánozzon. Egy: nem tud, kettő vicces lesz, és az neki kellemetlen. Én erre alkalmatlan vagyok. Én beszélgető partnernek szeretem az embereket, ha kíváncsiak arra, amit én gondolok, szívesen elmondom, de nem erőltetem senkire a nézeteimet.

A gyerekektől nem várom el azt, hogy fölnézzenek rám. Azt akarom, hogy fogadják meg azt, amit mondok, mert attól ők jobbak lesznek. Az ember élete során mindig tükrökkel találkozik. Meglátom benne azt a hibát, ami bennem is megvan. Amikor én tanítok, ugyanakkor tanulok is. Igazából én magam is diák vagyok, és ezzel mindent elmondtam. El lehet fogadni, hogy én így gondolkodom, ő meg úgy gondolkodik. Kellő alázattal valaki máshoz odafordulni még mindig többet ér, mint azt mondani, hogy „majd én megmondom neked!”

108: Mit jelent számodra tanítani?
Balog János: Nem is tudom. Talán ha bizonyos dolgokat átadok a gyerekeknek, már egy picit másképpen fognak gondolkodni, talán egy kicsit pozitívabban tekintenek a jövőbe. És akkor jön egy új generáció, aki gyermekkorában mást tapasztalt, és ezáltal beindul egy új gondolkodási mechanizmus.

És persze jó látni, hogy a gyerek egyre szebb, egyre ügyesebb. Jó látni, hogy az egyik évben még makogott, most meg gyönyörűen elmond egy verset. Vagy jó látni, hogy mikor elmennek az óráimról, mindegyik mosolyog. Biztos vagyok benne, hogy valamiért ezt nekem csinálni kell. Ahogy ezt látom, amit a gyerekekből visszakapok. Jó tanítani, jó érzés. Jó csinálni.

Az interjút készítette: Hidasi Tamás

Népszerűség: nem rangsorolt [?]