Szárnyra kapó pillanatok

Egyszer valaki így szólított meg, mikor látta, hogy szomorú és bénult vagyok egy helyzetben: – „Miért nem táncolsz? Táncolj!” (Tudta, hogy táncos vagyok, és hogy mennyire feltölt, élettel telivé tesz engem a tánc.) Meglepődtem. Hogy-hogy táncoljak? Hát ő nem tudja, hogy ahhoz zene kell, pár kell, hangulat kell…? Nincsenek most meg ehhez a körülmények! Még mikor táncházban vagyok, akkor is tanítok, nincs idő és alkalom táncolni!… –„ Belül!” –mondta ő. – „Csak akkor történhet meg kívül, a valóságban, ha benned él. Ha belül táncolsz.”


Valami derengett, hogy miről beszél, de sosem hallottam még ezeket a szavakat a fülemmel – kintről. Nem ismertem rá erre a megfogható valóság felől. Elkezdtem kitapogatni magamban, hogy valóban: természetes – amikor táncolok, akkor ennek van egy belső lénye. Bennem táncol valaki olyankor: ÉN táncol(ok) belül. És a testemmel, a párommal, a teremben a közösséggel, a zenészekkel is megcselekszem. Aki táncol bennem, az a szabad, örvendező, jelenlevő lényem. Aki nem csak törekszik a szabadságra, de a teste minden porcikájában érzi a szabadságot: úgy örvendezik, hogy szinte nem éri a lába a Földet, és olyan könnyen és egyértelműen képes mozdulni, ahogy csak akar. Mint akire nem hat a gravitáció. És mégis – vagy talán épp ezért – jelen van mindennek. Minden élmény és megtapasztalás számára!
Aztán egyszer még kézzel foghatóbbá vált számomra ez a tény, merthogy nem szándékosan kerestem magamban, hanem váratlanul előttem termett – találkoztam vele. Így már tagadhatatlan lett a léte. A férjemmel éltem meg, egy szeretettel teli bensőséges pillanatban, hogy egyszer csak bennem belül megjelent a táncosom. Ott volt, aki táncolni szokott, és táncolt most is. Meglepődtem, és csak figyeltem, hogy mi történik. A legnagyobb csodálkozásomra, ezt a belső élményt a párom észrevette. Olyan öröm töltött el, hiszen ezek szerint ez annyira igaz: „Ő” valóban él, létezik bennem, hogy aki igazán kapcsolatban van velem, az is érzékeli „Őt”. És nem tud mást csinálni, mint amit én is szoktam: a legnagyobb gyönyörűséggel csillan fel, ha találkozik vele, és csatlakozik hozzá: „táncol” – örül – mozdul.

Együtt táncolás

Nagyon szeretek táncolni. Ha táncolok, kapcsolódhatok. Ha kapcsolódhatok, találkozhatok. Hála tölt el, ha valaki táncra kér, mert ilyenkor az szokott történni, hogy ő beavat a belső világába erre az időre, és szeretne beavatódni hozzám. A mozdulatok nem hazudnak, nem játszmáznak, mert a taktikázásnál gyorsabban követik egymást, az érintések pedig elemibbek, mint a gondolatok. Vagy igaz és élő az egész, vagy eleve élettelen, mert nincs kapcsolat. (Ez akkor szokott megesni, ha teljesíteni akarunk, megfelelésből csináljuk végig.) De ha csak átadjuk magunkat a táncnak, akkor történik valami. Megélünk valamit egymásra hatva, mégis egymástól függetlenül.
Amikor elkezdünk táncolni, gyakran a tanult, megszokott viselkedésmintáinkat követve és az aktuális hangulatunk, szándékunk szerint indulunk bele. „ – Vezetek, határozott vagyok…, követek, alázattal figyelek…, keresgélek…, fel akarok szabadulni, mulatni…, megmutatom az igényeimet…” Ott van, amit hallottam, láttam, amikor tanultam a táncot, hogy hogy „kell”. Hogy kell egy férfinak, és hogy egy nőnek, és ott vagyok én, ahogy ezt tudom csinálni. Sok néptánc-pedagógus például olyan viselkedésmintát tanít, hogy a férfi vezető, és táncoltat, a nő követ… Én amikor ezt meghallottam, elhatároztam, hogy megtanulom a követést 100% -osan, hogy tényleg bármit meg tudjak csinálni, ami csak eszébe jut a párjaimnak, hogy ezt a szerepet, ezt a feladatot, felelősséget elfelejtsék. Hogy egyszer csak ne kelljen már figyelni arra, hogy tudom-e követni amit kitalál, vagy, hogy ő elég szórakoztató és egyértelmű-e, hanem megérezzük a végtelen szabadságot. Hogy bármit csinálhatunk, nincsenek határok, erőfeszítés. Mert amikor ide elérünk, akkor kezdünk igazán táncolni együtt! Akkor ő is megnyílik, és átadja magát az önfeledt táncnak. Nem gondolkodik. Nem gondolkodik a következő figurán, vagy az előzőn, hanem engedi jönni, ami jön. Ilyenkor kerül elő a párom igazából. Előbújik abból a felvértezettségből, amit az elvárások és minősítgetések miatt öltött magára, és ontja a pillanatok ajándékait ahogy együtt van velem. Mert ekkor, amikor igazán ő kerül elő, ekkor lépünk ki a magányból is, az együttlétbe. Ekkor tud rám is igazán figyelni, és a szerepe, a feladata helyett, velem lenni. Látom és érzem őt, és én is láthatóvá, érezhetővé válok. Olyan lesz ez, mint több szólamban énekelni: hallom, amit én fújok, és hallom az ő mély hangját, erejét és lágyságát, és zeng bennem, ahogy ez harmonizál, ahogy együtt szól. Ilyenkor összefonódik, a kezdeményezés, követés. Nem tudni már, hogy ki, vagy mi vezet: a zene, a nő vagy a férfi, a test, a kedv, a teremben lévő hullámzó hangulat? Néha azon kapom magam, hogy megindul bennem egy mozdulat, mert a zene arra hívott, és érzem, ahogy a táncos párom átveszi, kiteljesíti azt. Máskor meg ő lep meg azzal, ahova helyezi a hangsúlyt, és van úgy is, hogy a zenészek emelnek magasabbra egy ugrást, mint amekkorának indult, ha meglátják benne a levegőt, és tesznek hozzá még egy vonóhúzásnyit. Aztán körbe áll a többi pár, és olyan lüktető a lelkesedésük, hogy ki kell kopogni azt a lábammal. Ki tudja már, hogy ki vezet, és ki követ? Micsoda zsibongó, áramló lét teremtődik, amikor mindenki a saját pillanatnyi temperamentuma, fizikai ereje szerint élni kezd. És ebben veleszületetten benne van az adni és kapni akarás és tudás.

“Túlfutok, vagy beleállok”

Mikor a repülő megindul a kifutópályán, egyre gyorsabban gurul, mígnem egyszer csak megemelkedik, szállni kezd -ilyenkor mindig az a benyomásom, mintha lelassulna. Mintha végre megnyugodna, hiszen csak azért fejtett volna ki erőt eddig dübörögve, hogy rácsatlakozhasson arra a pályára, ahol lebeghet. Behúzza kerekeit, amivel a földön boldogulhat, – mint a madár a lábait – és átadja magát a levegő szelésének, és az áramlatoknak.
Valahogy így élem meg a tánccal a pillanatba érkezést is. Van olyan, hogy az egész mozgás alatt nem jutok el ide, van úgy, hogy el kell teljen egy kis idő együtt a partneremmel, a zenével, magammal, mire a sok ambíciómat el tudom engedni, és ráereszkedek, vagy beleállok a pillanatba. Van úgy is, hogy valakivel már akkor megtörténik ez a „dinamikus, élettel teli nyugodtság”, mikor a vállára teszem a kezem, ő pedig tenyerébe fogja a derekamat, és kilépünk egy irányba.
Ha felsoroljuk a figurákat, ontjuk egyiket a másik után, sose jön el ez az állapot. Mert mindegy hol kerülünk ide,, a legtriviálisabb mozdulatnál, vagy helyzetben érkezhet, épp hogy nem tenni kell érte, hanem megengedni magamnak a kiterjedést, ellazulást, oldott figyelmet. Vagy alá merülök, vagy fölé szállok a hétköznapi szokványos működésmódomnak, és akkor kitágul a horizont, elém tárul a világ.
Van a mezőségi táncokban egy figurák közti átkötőnek tartott rövidke lépéssor. Átvetőnek hívják, a ritmusa tá tá ti ti tá. Egy tánc alatt milliószor lépjük, de mindig amolyan előkészületnek tűnik a forgatások, forgások, csapások között. Egyszer éppen egy ilyen lépés közben, sőt még ennek is a csücskében, a ti ti tá rész alatt éreztem meg ezt a „szárnyra kapó pillanatot”. Olyan összehangolódás teremtődött a partneremmel, a zenével, hogy ez a kis jelentéktelen lépés, ami felett gyakran csak átsiklik a tudatom, mert várom, hogy mikor jön már egy gyors forgás…szóval ez a három kis lépéske hirtelen megtelt levegővel, kiemelt a törekvésekből, és felemelte a fejemet, a szemhéjamat, megtelítette a tüdőmet, kitágította a szívemet.
Csalódottan láttam, hogy akivel táncoltam – úgy tűnt – észre sem vette mindezt. Pedig tudom, hogy találkoztam vele ebben a pillanatban. Sokszor eszembe jutott ez a jelenet aztán, és arra jutottam, hogy van, hogy nem engedjük meg magunknak az öröm megélését, vagy egyszerűen nem vesszük észre. Talán annyira keressük ilyenkor az elégedettséget, hogy átlépünk az együttlét örömpillanatai felett?

A néptánc – “Jól csak a szívével lát az ember…”

Engem a néptánc egy nagyon kivételes készségre is rávezetett: az empátiára, vagyis a szív intelligenciájára. Amikor nem a megítéléseim szelektálnak és terelnek – ezek eszembe se jutnak, vagy ha jönnek, elengedem őket – hanem “nyitva maradok”. Hagyom magam együtt lenni valami mással, ami nem én vagyok. Egy más világlátás. Hagyom, hogy a megtapasztalásban, a hatni tudásban az érzéseim, a szimatom vezessenek. A hétköznapi életben sokáig afelé fordultam nyitott szívvel, aki, vagy ami szimpatikus volt számomra. Ami antipatikus, azzal vagy küzdeni kezdtem, vagy nem foglalkoztam vele, igyekeztem távol tartani magam. Ítéletektől független nyitottságot, figyelmet nem szenteltem talán semminek és senkinek. Akkor tudatosodott bennem, hogy milyen érték a mások felé nyitott szívvel fordulás, amikor felidéztem, hogy a különböző faluközösségekben egy táncalkalmon milyen élmény nekem megtapasztalni, ahogy ott látnak, ott viszonyulnak egymáshoz az emberek… Hogy milyen világ tárul fel, ha együtt vagyunk az asztalnál, a munkában, együtt mozdulunk a táncban, és én ráadásul nem a kamera lencséje mögül regisztrálom a történéseket, hanem az egész részeseként. Mi mindennel gazdagodom, mi minden ülepszik le bennem észrevétlenül, ezernyi tudatalatti információ beáramlásával, ha átadom magam az ilyen együttlétnek. Olyan ajándékokat rejteget ez a feltöltődés, mint a szabadság, könnyedség, kreativitás, mert lehet más is, mint ami az én világomban eddig szerepelt. Az az élmény pedig, hogy megértek másokat, mindeközben kiegyensúlyozottságot teremt.

De nemcsak a kulturális különbségek, a más szokások tanítottak együttlétre. Falusiakkal táncolni, hihetetlen erős élmény arra, hogy hogy működik ez az egymásnak teret adó kapcsolódás a bensőséges viszonyokban. Azok az emberek ugyanis, akik a táncot pedagógus, koreográfus felügyeletétől mentesen gyakorolják, nem megfelelni akarnak valaminek, vagy felülmúlni másokat, netán önmagukat, hanem a közösség tagjaként belenőve, a tánc az érzelmeik, vágyaik, kapcsolat teremtési lehetőségük csatornájává válik. Ezek az emberek így aztán „beszélgetnek” a tánccal. Szabadon, lelkükből szólnak és figyelnek egymásra. A néptáncból tehát, mint művészi kifejezésmódból, – a maga természetes környezetében – egyfajta feltétel nélküli elfogadás sugárzik. Hogy nem kell bejárni a meghallgattatásért azt a hatalmas energiát és kitartást követelő folyamatot a közösségtől a publikumig, mint a legtöbb művésznek, ahogyan arról Karinthy „A cirkusz” c. művében is ír. Lehet eredendően nyitott egymásra az “előadó” és “közönsége”. Merthogy pl. egy ilyen közösségben, ahol mindenki aktív: egyaránt befogadó – “közönség”, és “alkotó/előadó” – táncos egyidőben, ilyen helyen egyértelmű a figyelem. Viszont az önkifejezés is és a mások megértése is, mindenkinek “dolga” – helyettem, senki nem tudja megtenni. Azt is mondják a jó táncosokra, énekesekre is, hogy “..Jól tudja az övét!..” Tehát ami még kivételes ebben a műfajban a művészetek között, az az, hogy aki megnyilvánul az nem egy gondolat, egy érzés megidézésének az eszköze, hanem ő maga a mondani való, a teljes ember, a maga sutaságával és zsenialitásával együtt. Az intim pillanat, az életkép, aki ő tud lenni a maga arányaival. A klasszikus értelemben vett előadóművész célja, hogy elvarázsolja a közönségét abba világba, amit meg akar mutatni. Hatni tudjon, több legyen, más legyen, mint hétköznap. Az eredeti népművészet mesterei úgy táncolnak, ahogy vannak éppen. Csak annyit mutatnak, akik ők, de annyit egészen. És megtehetik, mert a közösségüket ez érdekli: Azért mentek oda, hogy találkozhassanak egymással. Ez az egész annyira közvetlen és valóságos, hogy csak úgy tudom érteni, ha a másság kíváncsivá tesz, és elég bátor vagyok a közelséghez.

Egyszer egy olyan emberrel táncoltam, aki minden alkalommal megérezte, hogy hol tartok én. Pontosan mielőtt fáradtam volna, vagy kezdtem volna őt szolgálni ahelyett, hogy én élveztem volna, ez a bácsi megállt velem pihenő lépéseket tenni. És amikor megint feléledt bennem, hogy „de jó a zene, de jó lenne táncolni”, még egy picit pihenőzött, – épp csak annyit, míg felerősödött bennem ez a hang – majd elkezdte színesíteni a lépéseit, és forgatni engem, forogni velem. És ez így ment az egész táncrend alatt. Ösztönösen is mindkettőnk jelenléte volt az igénye. Ez motiválta a választásait. Nem adta alább, mint a közös élvezettel teli együttlét. Az ujjbegyeivel is figyelni tudott. Csak 3-4 figurát használt, de emberséget, jelenlétet tudtam megélni.
Aztán volt olyan is, hogy egy olyan férfivel táncoltam, aki nagyon megörült, mikor táncra kértem, és végig élvezettel forogtunk, csapásolt…, mikor elváltunk mégis szomorúságot éreztem, és csak később, másoktól tudtam meg, hogy a partnerem nagyon csalódott volt aznap. Először jött magyar országra sok idő után, várta, hogy találkozhat azokkal a zenészekkel, táncosokkal, akiket otthonában vendégül látott és tanított a securitate megtorlásai ellenére, és a zsúfolt fesztiválon, ahova hívták, csak odaköszönni tudtak tanítványai, időt tölteni vele már nem. Hiába örült meg neki, hogy kihúztam a sarokból és táncoltunk, a táncában ott volt a lelke, az pedig mélységesen csalódott és magányos lehetett. Ezt éreztem meg, ami miatt önkéntelenül elszomorodtam. A szívem többet megtudott róla, mint az eszem, mert a tánc szabad utat teremtett az igazi kapcsolatba kerüléshez.

Ha csak a virtuóz figurákat, az esztétikus mozdulatokat soroljuk egymás után, az figyelmet követel, de olyan, mint egy szakszavaktól, idegen kifejezésektől hemzsegő értekezés egy közvetlen pillanatban. Halandzsa: hiányzik a valódi mondanivaló, ami megszólítana. Ahogy a falusiak szokták mondani: „Bolond ember az, aki jobban akar táncolni, mint ahogy tud.” Ha merek az lenni, úgy mozdulni, ahogy a lelkemből fakad, akkor beszélni és látni, érteni kezdek. Valós kérdésekre valós válaszok jönnek.
Erről az egészről egy népmese jut eszembe: A Kígyókirály jutalmul a juhásznak két lehetőséget kínál fel: egy zsák pénzt, vagy, hogy értse az állatok nyelvét. A legény nem a gyors előrejutást választja, hanem egy tőle idegennek, akár haszontalannak tűnő világot akar megérteni. Megnyílik számára, és beavatottá lesz. Olyan információkhoz juthat ebből a párhuzamos világból mindig kellő időben, ami meghozza neki a boldogulást: Pénzre is bukkan, ő tud legelőbb az új életről, aki a családba érkezik, és megtanul együtt élni a párjával. Hát így működik a szív intelligenciája.

Redő Júlia

Népszerűség: nem rangsorolt [?]