Férfi Ketrec

A társadalmakat hagyományosan két kategóriába szokás sorolni: létezik matriarchális és patriarchális társadalom. A mi kultúránk patriarchális. Nálunk a férfi azért férfi, mert ő a hatalom birtokosa. Elvárás szerint erősebb, gazdagabb, befolyásosabb legalább a családon belül. Az a férfi, amelyik nem erősebb, nem gazdagabb, és nem ő az úr a háznál, e patriarchális szemlélet szerint nem is férfi, hanem papucs. Az, hogy mennyire fontos helyet foglal el ebben az értékrendben a hatalom, jól mutatja, hogy a társadalmak kategóriákba sorolásánál a tudós uraknak éppen az volt a fő szempont „ki viseli a nadrágot”.

fotó: Hidas Tamás

Richard Rohr, amerikai ferences szerzetes fiatal korában indián rezervátumban végzett misszionárius szolgálatot. Az ottani indián törzsek matriarchális társadalomban éltek, ezért idősebb paptársai gondosan felkészítették erre, és lelkére kötötték, hogy ott majd az asszonyokkal igyekezzen jó viszonyt kialakítani, mert ott a nők a fő döntéshozók. Az ifjú Rohr úgy lépett a rezervátumba, mintha egy idegen bolygóra tette volna a lábát. Nem kis megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az élet pontosan ugyanúgy folyt ott, mint a fehéreknél, a különbség pusztán annyiból ált, hogy az indián férfiak bevallották azt, amit a fehérek nem, jelesül, hogy az élet döntéseinek jelentős részét valójában a nők hozzák. Rohr „A férfi útja” című könyvében, ezt a következő anekdotával illusztrálja.
„Egyszer egy tisztes urat arról kérdezték, ki hozza a döntéseket a családjában. Azt válaszolta, hogy ő hozza a nagy horderejű döntéseket, a kisebb döntéseket pedig feleségére hagyja. Amikor kérték, hogy világítsa meg, pontosan mit is ért ezen, azt válaszolta: „A feleségem dönti el, hogy milyen környéken éljünk, melyik iskola lesz a legjobb a gyerekek számára, hogyan használjuk fel a pénzünket, hova utazzunk szabadságra, és más efféle dolgokat. Én döntöm el viszont a nagy kérdéseket, mint például, hogy megbízhatunk-e az oroszokban, hogy a kormány jól dolgozik-e, és hogy mit kéne tenni a gazdasággal.” A történet vicces és szomorú egyszerre, mert a férfi nyilvánvalóan hagyta magával elhitetni, hogy tényleges döntéshozó hatalma van.”
A legtöbb férfinak a munkakörében sincs sok hatalma. Ha fizikai munkás, akkor azt teszi, amit mondanak neki, ez pedig többnyire nap mint nap ugyanaz. Ha felügyelő, vagy irányító beosztásban van, akkor is mindig van egy felettese, aki megmondja, mit tegyen és mit ne. Ha eladó, akkor mindig a vevő kedvét próbálja keresni. Még ha vezető állásban van is, legtöbb döntését még magasabb szintű vezetők, és a hatáskörén kívül eső piaci viszonyok határozzák meg. A legtöbb férfi azért kapja a fizetését, hogy megtegye, amit valaki más akar. Nem igazán irányítja saját életét. Kultúránk csak a döntéshozás illúziójával ajándékozza meg a férfiakat, de valójában megfosztja őket annak lehetőségétől, hogy ténylegesen új irányokat határozzanak meg a napi kisszerű versenyfutáson kívül, illetve azon túl. Alig van lehetőségük, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek ténylegesen megváltoztatják az életüket, vagy a körülöttük lévő világot. Nem léphetnek ki a játszmából, különben nem kapják meg a jutalmukat.
A patriarchális társadalom mai nyugati változata valójában olyan gondolkodási-viselkedési módozatok rendszere, mely behatárolja és függésben tartja nem csak a férfiakat, hanem a társadalom minden tagját. Ezt a jelenséget Anne Wilson Schaef pszichológus összefoglalóan a fehér férfiak rendszerének nevezte el. E rendszer alapját négy mítosz képezi.
Az első mítosz: Egyedül a fehér férfiak rendszere létezik. A férfiak, akik ehhez a rendszerhez kötődnek, nem ismernek más módszert a valóság kezelésére. Ragaszkodnak a világ egydimenziós szemléletmódjához, és ez jelenti számukra a valóságot. Nincs más játszma forgalomban, csak a hatalom, a pozíció és a jólét játszmái. A mítosz egy vagy több aspektusból az életünk minden részére kiterjed. Mindenki így él. Többé vagy kevésbé függünk ettől a rendszertől, és attól a valóságtól, amit meghatároz számunkra.
A második mítosz: A fehér férfiak rendszere eleve felsőbbrendű. Másoknak esetleg lehet más felfogásuk az életről, de ők álomvilágban élnek. Felfogásuk és tevékenységük legfeljebb „eredeti” vagyis vicces, de inkább hibás és veszélyes. Ebből a felsőbbrendű helyzetből adódik, hogy a rendszeren belüliek ítélkezhetnek a kívülállókon. A nőket gyengének, a szegényt ingyenélőnek, a képzetlent butának, a meg sem születettet eldobhatónak lehet címkézni. A lista legalább olyan hosszú, mint a fehér férfi előítélete. A rendszer határozza meg, mi helyes, jó vagy igaz.
A harmadik mítosz: A fehér férfiak rendszere tud és megért mindent. Semmi sem marad a látókörén kívül, vagy ha mégis, az nem fontos. A rendszer és a rendszer urai tudják, mi kell mindenkinek. Adott esetben tudják még akár azt is, mit akar Isten, és azt is, hogyan kell Isten akarata szerint élni. Európa története tele van példával arra, hogy eszmék hogyan váltak a rendszer kiszolgálóivá.
A negyedik mítosz az a hiedelem, hogy lehetséges teljesen logikusnak, racionálisnak és objektívnek lenni. Minden, amiről érdemes tudomást venni, az tárgyiasítható és számszerűsíthető. Számba vehető, mint a bruttó nemzeti termék része, meg lehet mérni és súlyozni a politikai hatalom mérlegén, meg lehet vizsgálni és elemezni egyik vagy másik tudomány segítségével. Ha valamit a rendszer technológiájával nem lehet felfogni, az lényegtelen, és figyelmen kívül hagyható. Érzelmek, értékek, remények, ideálok, jogok és más eszmei vagyon is csak akkor számít, ha számszerűsíthető.
Már az első három mítosz felfedi, hogy valójában mennyire tökéletlen és részleges a fehér férfiak rendszere, mégis a negyedik mutatja meg, miért tesz annyira függővé. A férfi mint az alkoholista, aki a „mocskos észjárás” követőjévé válik, a rendszer rabja lesz, beszűkül a gondolkodása és a felfogóképessége. Függése vakká teszi mindennel kapcsolatban, ami a rendszeren kívül van. Csak azt látja és érzi, ami vagy táplálja, vagy fenyegeti a függőségét.
A négy mítoszt egy ötödik erősíti meg, éppúgy, mint ahogy a börtöncella négy fala tartja a mennyezetet, és ezáltal zárja be teljesen foglyát. Mint ahogy a mennyezetnek, ennek sem tulajdonít senki nagyobb figyelmet, de azért ott van. Ez pedig az a hiedelem, hogy a férfiak Istenné válhatnak. A férfiak többsége persze tagadja, hogy ez is része a hitrendszerüknek, mert nem néznek föl, hogy hova is vezet mindez, de ha Isten az egyetlen létező, aki minden felett álló, a valóságot meghatározza, és mindent tud, akkor a saját függőségi rendszer megteremtése és fenntartása által a fehér férfi tudatosan vagy tudattalanul Istent játszik.

fotó: Balczó Dorottya

A nők nyilvánvalóan nem érzik jól magukat ebben a világban. Születésüktől kezdve sérül az önbecsülésük, mert ebben a rendszerben a puszta élet nem érték, csak akkor, ha a vagyon és vele a hatalom növekedik vele. A nők márpedig a hagyományos patriarchális gondolkodás szerint inkább viszik a vagyont, mint hozzák, ezért a nő és általában a nőiség egy megkerülhetetlen, elháríthatatlan, örök veszélyforrás a „fehér férfiak” rendszere számára is. Innen a megvetés. A nők egyre fokozódó dühe, mely az emancipáció egyre radikálisabbá válásában nyilvánult meg, valójában frusztráció, mely az elfogadás egyre kétségbeesettebb vágyából táplálkozik.
A férfiak gőgje miatt a nők maguk is megvetik önnön nőiességüket (mert hát végül is tetszeni akarnak nekünk), és a férfiak hatalom központú értékrendszerét teszik magukévá. A nők egyenjogúságát ezért férfiaknak fenntartott pozíciók elfoglalásával kívánták és kívánják elérni. E harc eredménye, hogy ma már a nők lehetnek egyetemi hallgatók és oktatók, politikusok, cégek és egyéb szervezetek vezetői. Mindezek a fejlemények alapjában véve helyeselhetők. Az emberben rejlő képességek kibontakoztatása szent kötelesség. Ugyanakkor ezek a vívmányok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert bár a kocsmán kívül ma már mindenütt ciki a nőket nyilvánosan egy mondatban említeni a fakanállal, megbecsültségük a fejekben nem változott lényegesen. Ezzel egy időben pedig a nők átvették a férfiak nyomorát azzal, hogy ők is beszálltak a korábban csak férfiaknak fenntartott hatalmi játszmákba, így egymásnak ellentmondó elvárások csapdájába estek. Korunk legelszántabb amazonjai messzebb vannak saját nőiességük kiteljesedésétől, mint azok a száz évvel ez előtti nők, akik „csak” anyák és háziasszonyok lehettek, más irányú belső értékeik kibontakoztatására nem volt lehetőségük. Főzni, mosni, takarítani, autót, céget, pártot vezetni, iskolában, egyetemen okosan hallgatni vagy okosakat beszélni nem egy nagy ügy, ezeket egy férfi is meg tudja tenni (ha akarja), de gyermeket szülni, gyermeket tejjel táplálni csak nő tud.

Igen jó lehetőség a férfiak számára az, hogy újabban bent lehetnek apaként a szülőszobán. Katartikus élmény volt számomra látni mi is annak a szerelmes együttlétnek a következménye. Bizony valóban a gyönyör ejt teherbe, és tényleg a fájdalom szül. Nagyon jót tehet a férfinak, ha szembesül azzal, hogy a női test attribútumai nem az ő kedvét szolgálják. Feleségem, mikor dacolt – nem csak a fájdalommal, de még a halállal is az életért -, megérttette velem, mi az én dolgom. Attól, hogy már két embernek vagyok az apja, úgy érzem, még a lélegzetvételnek is súlya van. Ha lépek, szinte döng a lábam alatt a talaj. Nincs kigyúrt testem, sem nagy vagyonom, hatalmam, de mivel a felelősség elől nem futok el, tudom, hogy erős vagyok. A felelősség súlyának elfogadása, felvállalása jelenti számomra férfi-identitásom egyik pillérét.

Úgy vettem észre, saját lelki állapotom jelentősen hat a családomra. Ha én ostobán viselkedem, azt átveszi a feleségem is, és végül ez valahogy valamikor a gyerekeimen csattan. Ezért a belső tudatosság, mely korábban öncélú köldöknézegetésnek tűnt, most a harmonikus élet kulcsfontosságú tényezője lett. Párom ebben nagyon jó segítőtárs. Van példa az ellenkezőjére is. Egy közeli ismerősöm azért kezdett el böjtölni, mert felesége elhanyagolta a lelki gyakorlatát, ennek következtében egyre kiegyensúlyozatlanabb lett, a gyerekekkel egyre türelmetlenebb, kapcsolatukban így finom hajszálrepedések kezdtek feltűnni. Szerette feleségét, veszekedni nem akart, már csak azért sem, mert tudta, azzal csak az ellenkezőjét éri el annak, amit akart, ezért napi tizenkét órás éhségsztrájkba kezdett mindaddig, amíg párja nem fordít kellő időt legalább 21 egybefüggő napon át meditációra. Ez azért volt részéről nagy áldozat, mert amúgy nagyon szereti a hasát. Sikerült is ezzel meghatnia a nőt, mert még soha senki nem hozott érte ekkora áldozatot. A férfiak idegrendszeri sajátosságai miatt egyszerre csak egy dologra képesek koncentrálni. Ezért ha méltó párjai akarnak lenni az életadó nőknek, nagyon nem mindegy mi az az Egy, amire a figyelmüket összpontosítják.
Rengeteg energiát pocsékolunk el hatalmi játszmákra, ezzel csökkentve esélyét az élet kiteljesítésének. Számtalan jó kezdeményezés bukik el, vagy csúszik félre azért, mert valakik hatalmi érdekeiket a közös testi, lelki jólét céljának elérése elé helyezi. Hűtlen kezelés, sikkasztás, korrupció, fúrás és áskálódás mind erről az egy tőről fakad. Nem nők és férfiak harcolnak valójában egymással, hanem egy hatalomközpontú anyagias értékrendszer egy kiteljesedésre törekvő életközpontú értékrendszerrel. Mindkét oldalon található nő és férfi egyaránt. Egyenjogúság és egyenértékűség a nemek között azonban csak az utóbbi szerint lehetséges.

Felhasznált irodalom:
Richard Rohr: A férfi útja I-II Ursus Libris 2004.
Anne Wilson Schaef – Diane Fassell: Addictve Organization (Harper and Row, 1988)

Kemény András

Népszerűség: nem rangsorolt [?]