“Elvesztettük” a világbajnokságot

Anglia egy másik világ. Talán szigetlakó mivoltuk az oka e nép elkülönülésének, de valóban, itt nemcsak az autók mennek a másik oldalon, sok minden másképp van. Mint mindenhol a világban, találhatunk jó és kevésbé jó dolgokat, de az első hatás mégiscsak az, hogy nagyon kellemes itt élni.

fotó: Ubornyák Katalin

Mikor megérkeztem Londonba, nem ismertem ezt a hatalmas várost, így a tanulás első lépései talán nehezek is lehettek volna, de nem így volt. Kezemben egy térképpel jártam az utcákat, és próbáltam követni a buszok útvonalát, ami többnyire sikerült is, mert meglehetősen pontosak a térképek. Ha mégis elakadtam volna, odamentem egy buszsofőrhöz vagy egy taxishoz, és ők szívélyesen útbaigazítottak. Néha a busz akár tíz percig is állt, hogy elmagyarázza a sofőr, mikor merre kell fordulnom, de soha senki nem tette szóvá az utasok közül ezt a várakozást. Néha már kínosan éreztem magamat, és nem tudtam, miként lépjek ki a magyaros lelkemnek szokatlan helyzetből. Ha nem volt pontos a válasz, akkor a buszon ülők összefogva magyarázták, mikor merre menjek. Persze az is nagyon furcsa volt kezdetben, hogy amikor leszáll valaki a buszról, megköszöni a sofőrnek az utat, a világ egyik legnagyobb fővárosában.

A segítő szándék és az udvariasság mindenhol megtalálható. Előfordult, hogy egy nagy szupermarketben kifelé menet felmerült bennem egy kérdés, hogy hátha itt is kapható valami apróság, de aztán elbizonytalanodtam – talán nem most, majd ha több időm lesz. Épp ott töltötte fel a polcokat az egyik dolgozó, rákérdeztem – vesztemre. Ő nem tudta a választ, de mosolyogva odahívta az egyik kollegáját. A kérdésem meglepő lehetett, mert ő sem tudta a választ, így hármasban megkerestünk egy magasabb beosztású dolgozót, aki még mindig nem volt jártas a témában. Próbáltam elmondani, hogy tulajdonképpen sietek és nem is fontos az, amit kérdeztem, de nem sikerült. A sokadik körnél, mikor jól megközelítettük a pénztárat, “majd máskor” felkiáltással kiléptem a társaságból. Kifizettem a kifizetnivalókat és mosolyogva pakolásztam, mert hát mégis jólesik, ha foglalkoznak az eladók a problémámmal. Lassan elindultam kifelé, mikor az elsőként megszólított munkatárs futott utánam a helyes válasszal, elnézésemet kérve, hogy ennyit késlekedett.

Ezek csak apró példák, mert mindig mindenhol udvariasak, függetlenül attól, hogy a társadalom mely rétegébe tartoznak. És ez nagyon kellemes. Jó egy olyan társadalomban élni, ahol udvariasak az emberek. Valószínűleg nem nagyobb energia egy udvarias mondatot kimondani, mint egy otromba vagy figyelmetlen mondatot, de sokkal több energia kell ahhoz, hogy egymás figyelmetlenségét vagy durvaságát feldolgozzuk, mint az udvarias életforma elfogadásához, ahol az ilyen típusú feszültség nincs jelen.

fotó: Ubornyák Katalin

Otthon szent meggyőződésem volt, hogy udvariasan vagy a nagyon tiszta személyek, vagy a képmutatók élnek. Az élet most is megcáfolt. Az angolokról nem állíthatnám, hogy mindenki úriember, de az sem igaz, hogy képmutatóak, úgy általában. Egész egyszerűen így tanulták meg az életet, hiszen a kommunikáció mégiscsak egy forma, és ezt a formát ők olyanra alakították, hogy minél kevesebb ütközési pontja legyen.

A másik, számomra szinte felfoghatatlan képességük, az összefogás. Itt volt a futball világbajnokság, amit természetesen nagyon vártak. A boltok megteltek angol zászlókkal, minden fehér és piros volt, mert ebben az esetben Anglia volt a főszereplő, nem az Egyesült Királyság. Az egyik attrakciója az eseménysorozatnak az egyik nemzetközileg is ismert csoki átkeresztelése volt. Az első reklám még egy jó hónappal az esemény előtt jelent meg. A hatalmas szurkolókkal teli csarnokban, egy valószínűleg közismert sportoló arra biztatta a nézőket és a jelenlevőket, hogy higgyenek az angol csapatban, és akkor majd nyerni fog a válogatott. Ezt elősegítendő, átkeresztelték az említett édességet Believe-re, ami annyit tesz: higgy. És persze az őrület itt nem állt meg, a kocsik többségén ott volt az angol zászló és egy-egy meccs alkalmával teljesen elnéptelenedett a város. És mi történt, mikor kiesett a csapat? Egy nap alatt eltűntek a zászlók, ahol lehetett, a Believe plakátokat átcserélték és minden olyan volt, mint előtte. Talán az emberek beszéltek a meccsről, én nem hallottam, de nem magyarázkodtak, nem sírtak, nem tört ki a nemzeti gyász. Majd legközelebb.

Egy másik nagyon szép példáját az összefogásnak a robbantások idején láthattuk. Az első órákban London teljesen lebénult, legalábbis a közepe, a külvárosokban semmi nem volt érezhető. A tévé szinte sokkolta a lakosságot, és természetesen arra kérték az embereket, hogy csak az közlekedjen, akinek nagyon fontos dolga van. Betartották. Mindenki, aki a környéken volt, részt vett a segítségnyújtásban, ami szinte természetes és nagyon emberi. Bennem is felmerült a kérdés, mint mindenkiben, mi lesz ezután? Hogyan fogunk közlekedni? De a párórás sokk után rögtön elindult egy hang, ami az embereket visszahozta a mindennapi életbe. “Nem lehet megfé­lemlíteni a terrorizmussal, fogjunk össze és éljünk úgy, mint ezelőtt.” És mindenki a megszokott útján ment másnap is dolgozni, nem indultak el az egymást megzavaró rémhírek, nem akart senki lázadni, hanem összetartani, együtt kijönni a nehézségből. De nem a feledés erejével, hanem az összefogással léptek túl a dolgon. Másnap és egy év múlva, 12 órakor minden tömegközlekedési jármű – ami nem kevés Londonban – és az autók is leálltak egy percre, az ártatlan áldozatok tiszteletére és emlékezetére.

fotó: Ubornyák Katalin

Hihetné az ember, hogy mindez egy magas kultúra eredménye, de nem így van. Talán az együttélési kultúra, ami valami nagyon távoli múltból maradhatott itt, az valóban magas szinten áll. Az angolok nem képzettebbek, nem intelligensebbek, nem kulturáltabbak a magyaroknál, sőt. De mégis, tömegében sokkal jobban tudnak működni, mert alárendelik magukat a közösségi érdeknek, és elfogadják, hogy egy adott csoport egy időben csak egy irányba tud haladni. Tolerálják egymás problémáit, nem tekintik személyes sértésnek, ha valakinek éppen gondja van. Segítőkészek és udvariasak. Egy udvarias társadalom sokkal könnyebben éli meg a nehézségeit, mint egy udvariatlan. Itt átérezhetjük, mennyi energiát vesz el tőlünk mások udvariatlansága és a sajátunk is, teljesen fölöslegesen, elvonva a figyelmünket a valóban fontos dolgoktól.

Mindkét viselkedés az elfogadáson alapszik, elfogadni magunkat és a többieket olyannak, amilyenek vagyunk. Szépnek, csúnyának, okosnak vagy butának. A felismerés nem kötelezően jár együtt a nem elfogadással, sőt azt hiszem, továbblépni csak akkor tudunk, ha felismerjük és elfogadjuk jelenlegi helyzetünket. De embertársainknak is nagyon megnehezítjük az életét, ha nem tudjuk elfogadni őket, hiszen akkor nem továbblépni, hanem bizonyítani akarnak.

Ubornyák Katalin

Népszerűség: 12% [?]

Címkék: , ,