A hit

Az ebédlő ezen a felhős őszi délelőttön egyáltalán nem úgy festett, mint ahogy ilyen idő tájt szokott. Nem terjengett párás ételszag. A tányérok, evőeszközök összecsörrenő hangja és az evés közbeni laza csevegés keveréke helyett csend volt a helyiségben. Vasárnap volt.

a hit
Fotó: Bocskai István

A szegényes és barátságtalan terem egyik felében a hétköznapi rendet megbontva az étkezőasztalok mellől a székek sorokba voltak elrendezve, a jelenlévők ezeken foglaltak helyet. Nem voltak sokan. Összekulcsolt kezük eltérő koruk, társadalmi helyzetük és sorsuk sokszínű térképe volt. Egy ponton azonban mindannyiuknak hasonló fordulatot vett az élete. Azért ültek most itt együtt sápadtan, hátrakötött fejkendőben ezen a vasárnap délelőttön.
Nem a megszokás hozta ide ezeket az embereket. Mindenki keresett valamit.

A sor szélén ülő sápadt fiatal nő arca, beesett karikás szemei nyugtalanságot tükröztek. Ujjaival izgatottan pödörgette köntöse szegélyét. Lelke hatalmas sötét szakadék előtt toporgott ugrásra készülve, tele félelemmel. Ezt az élethelyzetet nem választja az ember. Ez adatik.
Nem tudta elfogadni, megérteni a sorstól oly váratlanul kapott hatalmas terhet. A félelem jeges lehelete átszőtte gondolatait, beköltözött a zsigereibe, minden sejtjébe. A felmerülő kérdéseket még csak rendszerezni sem tudta. A miértek és a “hogyan tovább” volt minden gondolata középpontjában. Nem tudott hozzászokni a reggeli ébredésekhez, amikor újra és újra tudomásul kellett venni, hogy igen, ez vele történik, ez nem álom, ez maga a valóság.
Kimondhatatlanul félt. A fizikai fájdalomtól, a jövőtől, az ismeretlenül tátongó saját sorsától.
Ez a félelem ösztönösen ültette le ezek közé az emberek közé. Hátha most megtalálja azt a kapaszkodót itt, amit eddigi élete során igazából csak a távolból kételkedve figyelt, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak. Nem érezte fontosnak.
Most azonban szüksége volt a megszólításra.

fotó: Bocskai István

A mellette ülő valamivel idősebb hölgy kissé előre hajolt, kezét becsukott szeme elé helyezve, gondolatai messze jártak. Azt a békességet kereste, amit időről időre átérzett a félhomályos, magasra ívelő templomboltozat pillérei között ülve. Elképzelte a színes üvegablakokon beszűrődő fénynyalábokat, a szentképek életszerűtlen alakjainak békét és alázatot sugárzó arckifejezéseit, pufók angyalokat, a jóságos Madonnát. Érezte a tömjén és virágillat hűvös keverékét.
Ebben a felidézett környezetben rendszerint megtalálta lelke nyugalmát, átélte az egység élményét. A közösséghez való tartozásból merítette erejét a hétköznapi gondok legyőzéséhez, a lelki megingások korrigálásához.
Mélységében soha nem gondolkodott létének értelmét érintő kérdésekről, a nagy egész működéséről és működtetőjéről. Részének érezte magát.
Mostani helyzete azonban zavarba ejtő változást okozott. Kérések fogalmazódtak meg benne, melyekre idejében érkező, megnyugtató válaszokra volt szüksége.

Az első sorban helyet foglaló törékeny alkatú, középkorú nő élénk, harmóniát sugárzó tekintetével kirítt a többiek közül. Komoly szemei szegletében láthatóak voltak a bölcs és nevető természete rajzolta ráncok. Keze békésen pihent az ölében. Lelke nem külső támaszokban talált megnyugvásra. Az erő saját belső forrásából táplálta. Még ebben a helyzetben is.
Előtte nem a “miért” volt a kérdés, hanem a feladat célja. Érezte a kihívás nagyságában rejlő nemességet. Lényét nem a külsőségek, a megszokás biztonsága, a “jó vagyok, ezért jót érdemlek” automatizmusa vezérelte. Sorsának alázatos felvállalása, a saját út tudatos értelmezése táplálta lelkét. Tisztánlátása segített feldolgozni a megrázkódtatást, legyőzni a félelmet és a pillanatnyi kétségbeeséseket.
Eddigi útja során megszokta, hogy minden idegszálával éberen figyelje azokat az apró üzeneteket, amik megkönnyíthetik és értelmet adhatnak az adott pillanatnak. Ismerte már, hogy ezek a jelek nem névre szólóan, borítékban érkeznek. Az útirányt jelző nyilakat keresni kell. Időnként kiválasztani több közül a megfelelőt. Néha csak a külsőségek bozótjában észre kell venni őket. Ez a legemberibb és legnemesebb játék. Ő ezért ült itt. Kereste a következő üzenetet…

fotó: Bocskai István

A fehér abrosz eltakarta az ebédlőasztal ütött-kopottságát, az égő gyertya és a kereszt oltárrá emelte most ezt a jellegtelen bútordarabot. Az atya lassan a mise végéhez közeledett. Türelemre intette az igazságosságban kételkedőket.
Ezen a helyen nem zengett az orgona, nem tört az ég felé az ünneplőbe öltözött hívők éneke, nem sorakoztak a ministránsok. A jelenlévők még csak letérdelni sem tudtak. Ennél sokkal mélyebb és emberibb dolog történt. Fontos találkozás volt ez. Néhányuk szerint Istennel. Mások szerint önmagukkal… Őszintén.
Az életben a megtorpanást mindenki másként, a maga szintjén éli meg. Van, aki a sorsot okolja. Van, aki az Isten segítségére számít. Van, aki az út részének tekinti. Nézőpont kérdése…

“A szentmise véget ért. Éljetek békében.”

Az egyszerűnek tűnő kívánság ezeknek a betegeknek nem a ceremónia sablonszerű befejezését jelentette. Számukra a megbékélés, az életbe vetett hit a gyógyulás legfőbb esélye. Maga a túlélés.
A leukémiás betegek papucsban csoszogó léptekkel visszaindultak kórtermeik felé.

Péterfi Andrea

Népszerűség: 22% [?]

Címkék: , , ,

Hozzászólás küldése